2015. január 23., péntek

4. Fejezet

- K-kis fiam! - szólt a srác anyja, miközben egy fogkefét szorongatott. Közben a fiút nézte, aki épp ki-be pakolászott a fiókból. Luke felemelte fejét, és ránk nézett.
- Ja, szia anya! - tolta vissza a srác a fiókot, majd gyors léptekkel elindult felénk. Épp, hogy egyet pislogtam, Luke már egy szempillantás alatt ott termett mellettem. - Ő az én...
- A te? - húzta fel a szemöldökét Luke anyja csípőre tett kézzel.
- Ő az én... barátnőm! - karolt át a fiú és magához húzott. Olyan hirtelen történt minden, hogy időm sem maradt felfogni mi történik. Csak mosolyogtam Luke mellett, mintha tényleg a barátnője lennék vagy valami ilyesmi. De egyben jó érzés is fogott el, amikor a srác a barátnőjének hívott.
- Ó! Így mindjárt más! Örvendek, Luke édes anyja vagyok, Liz Hemmings. - mosolygott Liz, és kinyújtotta a kezét bemutatkozás képpen.
- Örülök, hogy megismerhetem Mrs. Hemmings! - nyögtem ki a lehető legudvariasabb módon, arról is meg feledkezve, hogy Luke lassan már át fog ölelni, csak hogy elhitesse az anyjával, hogy járunk. Nem értettem, mi abban a nagy titok, hogy csak ,,barátok" vagyunk. Jó, nekem is voltak olyan titkaim - sőt, még mindig vannak - amiket nem szívesen osztok meg a szüleimmel, de akkor is!
- Hívj csak nyugodtan Liznek! - legyintett nevetve, amitől kis gödröcskék jelentek meg az arcán. - Fiam, nem is említetted, hogy van barátnőd. - bökött Luke felé a fogkefével.
- Ja hát... én csak... - vakarta Luke a tarkóját miközben a plafont nézte. - Tudod, hogy nekem ciki az ilyet el mondani.
- Tudom, Luke, tudom. Na felmegyek, felöltözök és össze dobok nektek valami vacsorát! - mielőtt tudtunk volna mondani akármit mit, már el is tűnt. Szembe fordultam Luke-al, ki már rég elengedett, és tengerkék, csillogó szemeibe néztem, melyben talán el is veszek, ha nem kapaszkodok meg a falban.
- Jaj, Hannah, rosszul vagy? - nyúlt felém a fiú mindkét kezével, és megfogta a karomat.
- Jól vagyok! - mosolyogtam félénken Luke-ra. A srác hirtelen elengedett, amitől elvesztettem az egyensúlyom, és majdnem leültem a földre. Elindult a lépcső felé, majd vissza se nézett - mi miatt azt hittem, hogy megbántottam valamivel vagy ilyesmi -  amíg el nem érte a harmadik lépcsőfokot, viszont ott meg állt, mintha ledermedt volna. Vetett rám egy rövid pillantást, majd tovább is ment. Nem tudtam hova megy - főleg, hogy azt hittem megsértődött, ami egy fiúnál érdekes lenne - ezért lent maradtam. Nem sokkal, hogy Luke elment, meg is érkezett Liz. Odasétált a polchoz, és kikeresett egy szakácskönyvet.
- Na, nézzük. Mi lenne jó nektek? - kérdezte néha-néha felnézve a könyvből.
- Nekem bármi jó. - mosolyogtam és odaléptem Liz mellé, hogy lássam mit néz éppen.
- Hmm... amerikai palacsinta jó lesz? - mutatott Liz az egyik képre.
- Jó lesz. Nekem legalább is igen.
- Oké, akkor azt sütök. Egyébként, Hannah a neved ugye? - kérdezte Liz és lerakta a könyvet a pultra.
- Igen. - válaszoltam. - Miért kérdezi?
- Ja, fent találkoztam Luke-al. Megkérdeztem, hogy hívják a barátnőjét.
- Ja, az jó. - mondtam halkan, s aztán kapcsoltam, hogy nagyon értelmes választ adtam az imént említett személynek.
- Jaj, Hannah! Felmennél megnézni Luke-ot, hogy hol van már ennyi ideig? - kérdezte Liz az emelet felé mutatva. - Biztos a szobájában van. Azt pedig megfogod találni, szinte mindig van kint az ajtó előtt vagy mellett egy gitár.
Elindultam a lépcső felé, majd egyesével kezdtem el szedni a lépcsőfokokat. Nem szó szerint, azért annyira erős nem vagyok. Mikor felértem, két felé is lehetett menni. Nem gondolkoztam sokat, elindultam balra, végig mentem a folyosón, de nem találtam egy olyan ajtót sem, ahol gitár lenne. Visszamentem, és most már jobbra folytattam az utam. Találtam egy szobát, ahol nyitva volt az ajtó. Közelebb mentem, és kicsit bedugtam a fejem, hogy lássam ki-mi van ott. Körülnéztem megint, de senki sem volt bent. Csak gitárok, pár poszter a falon, néhány polc amelyeken sorba vannak rakva a különféle zenék, és minden olyan ami egy "átlagos" fiú szobában van. Viszont csak tárgyak voltak ott, ember egy sem. Megfordultam, hogy folytassam a keresgélést, de Luke állt előttem, amitől ijedtemben meghátráltam, és voltam olyan béna, hogy felbuktam a küszöbben és elestem.
- Jaj, nem akartalak megijeszteni. Nem esett bajod? - nyújtotta felém a srác a jobb kezét, hogy felsegítsen. Én persze megfogtam, és felálltam. Leporoltam a nadrágom, és félénken Luke-ra mosolyogtam, ki biztos azt hiszi, hogy egy ügyetlen balfék vagyok aki meg se tud állni a saját lábán.
- Nem, nincs semmi gond. Jól vagyok. - erősködtem, majd elindultam a sok ajtó felé, hogy majd csak találok egyet ahol van dob. Hosszú folyosó volt, és már lassan azt hittem, hogy sosem érek a végére. Luke elkezdett futni, és kikerült engem. Miközben én nyugodtan, lassan sétáltam, a srác már rég oda ért. Kicsit felgyorsítottam a tempót - már szinte futottam - és oda is értem.
- Várj, segítek! - mentem oda a fiúhoz, és elvettem tőle a legalább 2-4 kilós dobot. Nem matek óra volt, hogy megbecsüljem, kiszámoljam - főleg nem is szerettem a matekot - hogy mi lesz az eredmény. Gondolkodás közben a plafont néztem, és észre sem vettem, hogy még mindig egy helyben állok, kezemben egy - talán - 4 kilós dobbal.
- Min gondolkodsz annyira? - kérdezte Luke és lerakta a dobot a földre, hogy ráülhessen. Hátradőlt, és izmos karjával kitámasztotta magát.
- Ja, azon, hogy hány kilós lehet ez a dob. De mivel rühellem a matekot, és épp nem az van, mert már rég vége a sulinak, inkább nem is gondolkodok rajta. - válaszoltam, majd felemeltem az egyik lábam, hogy kicsit fentebb lökjem a dobot és megbírjam fogni. Luke halkan kuncogott rajtam, nem tudom miért. De valószínűleg nem vette észre, hogy ezt mind végig hallom.

                  _____________________________________________________________

Na, itt lenne most már a 4. fejezet is! Sok hozzá fűzni valóm most se lenne, sőt, nincs is. Remélem, tetszett! :)

--
Victoria Blue