2015. február 20., péntek

7. Fejezet

- Calum, mit értesz a herceg alatt? - kérdeztem. Sose voltam az a fajta, aki egy értelmes mondatot is ki tud mondani. De hát, meglátszik, mert Calum máris elnevette magát, Luke-al együtt.
- Szerinted mit? Luke... - kezdett bele a mondatba, de a szőke srác befogta a száját. Idegesnek tűnt, míg Calum inkább jókedvűnek. - Haver, engedj már el!
- Majd próbán még kikapsz ezért! - viccelődött Luke, és nekidőlt a falnak. Calum megrázta a fejét, majd szó nélkül, mosollyal az arcán elment. Megvártuk, míg kiér a látókörünkből, és mint két kis 8 éves rohantunk a tengerpart felé. Elég messze volt tőlünk, és nekem még egy nehéz táskát is cipelnem kellett. Így egy idő után megálltam, leraktam a földre, és hátamat nekitámasztottam a falnak. Mikor Luke észrevette, hogy egy kicsit lemaradtam    vagy nagyon    visszafordult, lehajolt, majd lihegve megfogta mindkét térdét.
- Mi van, Luke? Elfáradtál? - mosolyogtam, miközben felvettem a táskám és futottam tovább.
De sajnos még mindig egy kicsit fáradt voltam, plusz még a teher is a hátamon, ami miatt csak lassan tudtam menni, és Luke utolért. Elég nagy erővel visszarántott, és nekicsapódtam a mellkasának.
- Nem, nem fáradtam el. - súgta a fülembe, majd elengedett. Szembe fordultam vele, és átadtam neki a táskámat. Aztán uzsgyi! Rohantam tovább. De aztán az út felénél vissza mentem Luke-hoz, mert eszembe jutott a naplóm, amibe még ha kevés bejegyzés is van, mindig magammal hordom, és egy fiúnak se adnám oda. Még lánynak sem. Senkinek.
Gyors elvettem tőle, és most már normálisan sétáltunk el a tengerhez. Mikor oda értünk, Luke végig a karóráját figyelte, mintha sietnie kellene valahova. Míg békésen szemléltem az égen szárnyaló madarakat, Luke őrült módjára berohant a tengerbe. Csak néztem-néztem az idióta srácot, s közben magamra ismertem, ahogy 14 évesen mindig nevetve futottam a hatalmas víz felé.
- Hannah, nem jössz? - nevetett Luke, és kis híján lefröcskölt. Most már én is nevetve rohantam a tengerhez, és ellöktem a srácot. Mindenem tiszta víz volt, ezért már egy kicsit ideges is voltam, mert az iskolai egyenruhámat koszoltam össze, ami másnapra sehogy sem szárad meg.
- Basszus, Luke. Mért engedted meg, hogy ennyire hülye legyek? - nevettem kínomban, miközben kiúsztam a partra. Legalább 40 °C fok volt, így természetesen gondolkodás nélkül levettem a blézert, és próbáltam kicsavarni belőle a vizet.
- Mert nekem így tetszel a legjobban. - mondta a halkan a srác. Majd megrázta fejét, és már hadarta is a szavakat. - Vagyis... izé... mért szóltam volna?
- Mindegy. - nevettem. Mikor végre sikerült valamennyire megszárítani a blézeremet, a derekamra kötöttem, és nekidőltem a fának. Hirtelen Luke elővett egy plédet a hátizsákjából, és leterítette a homokos talajra.
- Nem ülsz le? Azért hoztam. - mosolygott a fiú, kinek szőke haja már szinte aranyként csillogott a napsütésben. Sose hittem volna, egy sráccal egyszer is ilyen jól kifogok jönni, mint Luke-al. Leültem a fiú mellé, és céltalanul elkezdtük bámulni a tengert.
- Néha olyan jó lenne utazni az időben, nem gondolod? - kérdezte Luke és egy kicsit közelebb csúszott.
- Nem tudom. Biztos. - válaszoltam szinte suttogva. Amikor elmentem valahova, mindig szokásom volt hátradőlni, és csak nézni-nézni 1 órán át akár a csillagos, akár a felhőtlen, kék eget. Így hát, most is ezt tettem. Vagyis mindketten. Hátradőltünk, és bámultunk a végtelenbe. Amikor Luke-al voltam, mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Pedig állandóan volt velem valaki. De, hogy vajon Luke is így érzett-e, mint én, azt nem tudom. Viszont nem engedhettem meg magamnak, hogy szerelmes legyek. Egyszerűen nem. Sokszor voltam már úgy, hogy feltettem magamban a kérdést: ,,Szerelmes leszel és kockáztatsz, vagy csak barátságban akarsz lenni vele, és még ha össze is vesztek, nem lesz semmi bűntudatod?"
És mindig a barátságot választottam, talán, mert biztonságosabbnak találtam vagy... nem tudom.
Luke az oldalára feküdt, és rám nézett. Láttam rajta, hogy szeretne mondani valamit.
Ránéztem a karórámra    ami egy kicsit elázott    és pont fél 4 volt, vagyis már haza kellett mennem. Gyors felkeltem a földről, és elköszöntem Luke-tól. A srác arcán meglátszott, hogy egy kicsit rosszkedve van, de inkább egy szomorkás, letört fiú jutott róla eszembe, ki megpróbált elérni valamit, de nem sikerült. Akkor kaptam észbe, hogy Luke mondani akart valamit, de én meg se hallgattam, csak elmentem. Vissza mentem a tengerpartra, de az a bizonyos srác már nem volt ott. Körül néztem, de sehol sem találtam őt, szóval hazamentem.

- Jaj, Hannah! Mégis hol voltál ennyi ideig? - kérdezte aggodalmas hangon édesanyám, mikor betoppantam a házba csurom vizesen.
- Én csak... hát, egy kicsit fürödtem a tengerben. - válaszoltam. Nagyon értelmes ember vagyok, hogy pont iskolából jövet, egyenruhában koszoltam össze magam. Édesanyám nevetve megrázta a fejét, és felküldött, hogy rögtön öltözzek át, mert apa nemsokára hazaér, és elmegyünk a rokonainkhoz. Szinte letéptem magamról a vizes a ruhát, és felvettem egy szárazat. Gyors kiszaladtam az utcára, aztán vártam édesapámat, mikor ér haza. Pont időben, mert olyan 10 perc múlva megállt a házunk előtt egy fekete autó. Luke-nak is ugyanolyan kocsija volt, de mivel meg voltam győződve arról, hogy a fiú próbán van, nem gyanakodtam. Közelebb mentem a járműhöz, és beszálltam. Abban a pillanatban, ahogy leraktam a táskám, valaki megfogta a kezem.

                                                                                                                              
Sziasztok! Hát, nem tudom, hogy mennyivel lett hosszabb. Mostanában csak ennyit tudok kihozni magamból. De az biztos, hogy nagyon haragszom magamra, amiért ilyen rövid részeket írok. Ettől függetlenül remélem, elnyerte a tetszéseteket! További szép napot mindenkinek!:)

---
Victoria Blue