2015. február 20., péntek

8. Fejezet

Mikor édesanyám is beült a járműbe, a fiú elengedte a kezem. Gondolom, a váltót akarta megfogni, csak félre nyúlt. Ki tudja? 
- Hová vigyem a hölgyeket? - viccelődött. Arcán széles mosoly ült, valószínűleg örült, hogy ő vihet el a rokonainkhoz, utána pedig egy bizonyos bálba, ahova meg hívtak minket.
 - Vigyél csak a parkba, Luke - válaszolt édesanyám, és a szokásos módon ide-oda rakosgatta a táskáját. A srác mind végig szabályosan közlekedett. Talán azért, mert anyám és én is bent ültünk az autóban, és próbált jó fiút játszani. Habár, lehet, hogy mindig ilyen, és sose csinál őrültséget.
Legalább 10 perc múlva már oda is értünk. A park melletti út szélén még egy, ugyanolyan kocsi parkolt, mint Luke-é. Kiszálltam a járműből, és sietősen oda lépkedtem a másikhoz. Édesapám ült benne. Mikor meglátott, halkan felnevetett, és már ki is nyitotta a kocsi ajtaját. Anya is beszállt, de Luke nem. Hosszas kérdezgetés után a szüleim végre elmagyarázták, hogy a fiú mért nem jöhetett velünk. Kezdett beindulni a karrierjük, ezért el kellett utazniuk 3 napra, és pont azon a napon. Mint mindig, most is hátul ültem, és csendben hallgattam a két felnőtt beszélgetését.
 - De jaj, drágám, jól fog állni rajtad az a ruha, ne aggódj! - nyugtatta édesapám anyámat.
 - Mégis miből gondolod? - emelte fel a hangját a másik a fél. Már azt hittem, kiugrok az ablakon, csak ne kelljen ezt a jelenetet végig hallgatni. Halkan oda szóltam, hogy ne veszekedjenek, de ők természetesen tovább folytatták, hangosabban, mint eddig. Miután legalább fél órán át a két szülő vitáját hallgattam, besokalltam, és muszáj volt nekem is felemelnem a hangom. 
 - Befejeznétek? El sem hiszitek milyen idegesítő - vágtam bele édesanyám mondatába, mi miatt egy kicsit rosszul éreztem magam, ugyanis eddig még sosem szakítottam félbe senkit.
 - Kislányom, ez nem rád tartozik! - ordított rám édesapám. Mivel mindig szót fogadtam a szüleimnek, és egyébként is csak egy szürke, félénk kisegérnek éreztem magam, csöndbe maradtam. Szerintem mindenkit zavar, ha a szüleit veszekedni látja, és próbál közbe vágni, tenni valamit, hogy vége legyen a ,,háborúnak", de hiába, mindig visszanyomnak, és ez ellen nem lehet tenni semmit. Legalábbis, én így gondolom. 

 - Adam! Itt van Hannah! Gyere ki gyorsan! – kiáltott Melissa, az unokatestvérem, majd átölelt. Ő volt az egyetlen barátnőm, egyben uncsim is.
Jó, tudom, ott van Ashlee is, de nem tudom… ő nagyon nem is barátkozott velem. Csak akkor szólt hozzám, mikor Rachel épp piszkált, és látta, hogy segítségre van szükségem. Adam szintén a kuzinom volt. A szokásos módon neki is össze-vissza állt a haja, mint Michaelnek. Annyi volt a különbség, hogy Adamnak egy kicsit rövidebb volt a haja, és nem festette.
 - Te is jössz az esti bálra? – kérdezte Melissa, és oda adta a telefonját a nemrég említett fiúnak. Adam sem volt az a beszédes típus, szóval úgy döntött, visszamegy a házba, és folytatja az egyik könyvet, melyet még nem olvasott ki. Mi addig Melissával elmentünk sétálni.
 - Igen – válaszoltam. Hirtelen a lány arcára egy hatalmas mosoly szökött, melyből könnyen kivettem: hihetetlen boldog lett.
 - Jaj, de szuper! Képzeld, vettem neked egy gyönyörű rucit! – kiáltott fel Melissa. Nem mintha kritizálni szeretném az ízlését, hisz’ az ő véleménye, de a legtöbb ruha, amit ő választott, szörnyen fest ki. A létező összes „tragédia” végig futott a fejemben: vagy túl rövid, esetleg olyan hosszú, hogy véletlen rálépek és elszakad, vagy valami eszkimó ruhát szerzett be nekem, és szét fogok sülni.
 - Akkor mutasd meg gyorsan! – kiáltottam én is. Gyors visszafutottunk a házhoz, és felmentünk Melissa szobájába. A falak lilára voltak festve, a takarója teljesen rózsaszín volt, és bárhova néztük, mindenhol csak posztereket láttunk. Az imént említett lány elővette a ruhát, kezembe nyomta, és betolt a fürdőszobába, hogy vegyem fel.
Mikor visszamentem Melissa szobájába, be kellett fognom a fülem, mert a lány felsikított.
 - Úristen, de jól áll rajtad ez a ruha! – kiáltott. Oda sétáltam a tükörhöz, és megnéztem, tényleg igaz-e, amit Melissa mond. Nos, nem is volt olyan rossz. Sőt, elég jó.
 - Mikor is kezdődik a bál? - kérdeztem. A lány megvonta vállát, és kiment a szobából.

 - Gyerekek, remélem, mindenki kész van! Indulás a bálba! - kiáltott egy nagyot édesanyám.
 - Anya! - futottam le a földszintre. Kis híján majdnem felbuktam Adam egyik könyvében, mely a lépcsőn hevert.
 - Igen, Hannah? - kérdezte édesanyám.
 - Adam még nincs kész. Nem képes lerakni azt a könyvet - mutattam az emelet felé. Nem sokára Melissa is megérkezett a rémisztően hosszú ruhájában. Miközben az összes felnőtt felment Adam szobájába, mi Melissával beszálltunk édesapám kocsijába.
 - Valami baj van? - kérdezte az unokatestvérem. Őszintének kellett volna lennem vele, mégsem tettem.
 - Nem, dehogyis! - nevettem halkan. Pedig baj volt. Talán, hogy csak számomra volt-e olyan nagy... nem tudom. De egy kicsit féltem. Féltem attól, hogy majd az éjszaka, mikor megyünk haza, a szüleim megint összekapnak, és talán baleset lesz belőle. De áh! Mind egy is, ilyenen nem kell gondolkozni. Melissa elővette a telefonját, és üzenetet küldött valami „Shane-nak”.
 - Kivel SMS-ezel? – kérdeztem, és csak úgy szó nélkül kivettem a lány kezéből a telefont. Minden féle mondatot meglehetett találni, ami csak létezik. Például a „szeretlek” szót mindkettőjük legalább 8 szívvel írta, és 4 felkiáltójellel. Elég volt ránézni az egyik üzenetre, és tudtam, hogy ez a bizonyos Shane, Melissa barátja. A lány majdnem kibökte a szemem, úgy kapálódzott a nemrég említett tárgy után. Így, jó, hogy visszaadtam, azért szükségem volt mindkét szememre.
 - Na, Adam is itt van. Akkor indulhatunk? – kérdezte Vanessa néni, Melissa és Adam édesanyja.
 - Rakd már le azt a könyvet! – ordított Melissa Adamra, majd kivette a kezéből a tárgyat, és átadta nekem. Borítója még épségben volt – Adam minden könyve szamárfüles -, látszott rajta, hogy új. A szürke ötven árnyalata című könyvet olvasta. Körbe forgattam, egy kicsit bele is olvastam, és visszaadtam a srácnak. Míg mi egész úton hülyéskedtünk, észre sem vettük, hogy ki kéne szállni az autóból, és bemenni az épületbe, ahol meg lesz tartva a bál. Valószínűleg a felnőttek nem foglalkoztak velünk, mert már csak mi hárman voltunk az autó közelében. A többiek már rég a bejáratnál voltak.
 - Melissa, nehogy fuss! – figyelmeztettem a lányt, mert abban a hatalmas ruhában biztos felbukna. Nagy nehezen felmentünk a sok lépcsőn, és besétáltunk a bálterembe. Tele volt mindenféle kulturált emberrel, kik gondolom, semmi olyant nem csinálnak, mint mi. Természetesen a rendezvényen sem voltunk képesek normálisan viselkedni: Adam könyvel a kezében járkált össze-vissza, és egyszer neki is ment a falnak, mi pedig Melissával rögtön letámadtuk a svéd asztalt.
  - Edward, azok az emberek rólunk beszélnek – mondta suttogva édesanyám. A terem másik végében szintén egy kisebb csoport állt, és beszélgetett. Fogalmam sincs miről, de azért néha megfordult a fejemben, hogy biztos rólunk, mert egy párszor ránk néztek. Sőt, inkább sokszor.
 - Jaj, Julia, ne foglalkozz velük. Valószínűleg tetszik nekik a ruhád, azért néznek – nyugtatta édesapám anyámat. Megfordultam, mert szerettem volna mondani valamit Melissának. De ő túl „elfoglalt” volt. Épp egy szőke sráccal csókolózott, biztos ő volt Shane. Nem akartam megzavarni őket, ezért kimentem a hatalmas erkélyre. Gyönyörű rálátás volt Sydneyre. Olyan volt, mint, amikor Luke elvitt a szakadékhoz.
 - Szép estét! – köszönt egy fiatal fiú hang. Oldalra néztem, és röviden megállapítottam magamban, hogy ezt a fiatalúrt nem ismerem. Szemüveges, világosbarna hajú volt, és öltönyt viselt. Nem sokat beszélgettem fiúkkal, esetleg Luke-al vagy Adammel, de mással nem. Ezért hirtelen nem tudtam, hogy szólítsam meg. Főleg, hogy elegánsnak, jó „gyereknek” tartottam a kinézete, és beszéde alapján.
 - Szia! – nyögtem ki végre ezt a rövid szót. Fogalmam se volt, mit mondjak még neki, ezért vártam, hátha majd ő megszólal.
 - Kicsit rövid ruha, nem? – kérdezte, miközben a szemüvegét törölgette. Nem bántott meg a mondattal, de egy kissé felháborított. Még, hogy rövid? Pont tökéletes! Egyébként is, miért az én ruhámmal foglalkozik, jobb dolga nem akadt?
 - Már bocsánat, de ez az én ízlésem, az én ruhám. Így nem áll jogában kigúnyolni – válaszoltam magas hangnemmel. A fiú hangosan felnevetett, és óvatosan megbökött a szemüvegével.
- Haha, én nem gúnyoltalak ki, csak szerintem túlságosan rövid a ruhád. Nézz körbe! Minden nő hosszú estélyiben van. Te meg… - mutatott a bálterem felé. Na, én itt besokalltam. Elengedtem a korlátot, és ott hagytam az igen „udvarias” srácot. De aztán hirtelen visszarántott, és kezembe nyomott egy kis kártyát, melyen egy telefonszám volt.
 - Hívj fel! – kacsintott, és próbált csábító arcot vágni. Hát, nem sikerült.
 - Még mit nem! – mondtam hangosan, és szinte letéptem magamról a fiú kezét. Vissza se néztem, csak mentem egyenest a szüleim felé. Melissa éppen Shane-al volt, Adammel pedig hiába próbálnék beszélni, elzavarna, mondván, hogy hagyjam őt békén, mert olvasni szeretne. Mivel megpillantottam a kedvenc süteményemet a svéd asztalon, muszáj volt megállnom. Közben a felnőtteket néztem. Míg én békésen ettem a sütiket, meghallottam édesanyám hangját, ahogy ordibál valakivel. Felnéztem a tálcákról, és láttam, hogy egy körülbelül egyidős nő leönti édesanyám ruháját. Úgy meglepődtem, hogy véletlen kiesett a számból az étel. Gyors felszedtem egy szalvétával, kidobtam, és oda rohantam a szüleimhez.
 - Hannah, remélem elég édességet ettél, mert elmegyünk innen. Most! – mondta ingerült hangon anyám, és apámmal együtt elhagyták a báltermet. Szívesen maradtam volna tovább, de nem akartam egyedül lenni, ezért kifutottam a nem rég említett helységből én is, és szerencsére még épp idejében utolértem a szüleimet. Mind hárman beszálltunk édesapám autójába, és elindultunk hazafelé.

                                                                       [Zene]

- Mondtam, Edward, mondtam! – kezdte el a vitát édesanyám. Apám sóhajtott egyet, és válaszolt:
 - Értsd már meg, hogy az a nő bolond! Már 20 év eltelt, de ő még mindig érez irántam valamit. Én viszont nem!
- És neked mégis mért kellett beszélgetned vele? – ordított vissza édesanyám.    Kettesben? 
El sem hiszem, hogy gondolhatta azt, hogy apa megcsalja őt. Hisz’ már legalább 18 éve házasok!
Fülemre raktam a fejhallgatót, melyet otthonról hoztam el    azóta is a kocsiban volt    és elindítottam egy zenét. Hirtelen átváltott a Time of Dying-ra. Nem voltam megőrülve a rockért, vagy nem is tudom minek nevezik ezt a fajta zenét, sőt, azt sem tudtam, hogy mit keres a telefonomon, de azért meghallgattam. Viszont a szüleim vitája még így is hallatszott, ezért úgy éreztem, muszáj odaszólnom.
 - Fejezzétek be… könyörgöm – mondtam halkan, és lentebb csúsztam az ülésen.
 - Hannah, ez megint csak nem a te dolgod! – fordult hátra édesapám, miközben vezetett. Átnéztem a válla felett, és kitágult pupillákkal figyeltem a félre vezető utat. Utána már csak a körbe-körbeforgó világot láttam, és édesanyám sikítását, mely betöltötte az egész autót. Aztán elsötétült minden.

                                                                                                                                                    

Hát, a betegség megint csak elkapott. De ezzel nem is törődve, megírtam nektek a 8. fejezetet! :)
Némely részt még egyszer elolvastam, és be kell valljam, nagyon elsiettem őket. Ha majd a közeljövőben befejeztem a többi fanfiction-t, melyek most is benne vannak a kobakomban, akkor majd TALÁN újra írom ezt is. Igazából, fogalmam sincs még, hogy mi lesz ennek a blognak a sorsa. Az is lehet, hogy csak az elejét javítom ki, és egy kicsit bele írok a végébe... de ez még mind egy, csak most kezdődött el nem rég a blog! Akkor mégis mért gondolkozok már ilyenen? :D
Mit gondoltok erről a fejezetről? Tetszett? Mert remélem, igen! :)

--
Victoria Blue