2015. március 27., péntek

10. Fejezet

Sok idő eltelt azóta, hogy Vanessa néni felhívott. Már legalább este 9 óra volt, a telefonomon pedig 5 percenkét elindult ugyanaz a dal. Felemeltem a kezem, és bekapcsoltam a készüléket; 8 nem fogadott hívás. 4 Luke-tól, 2 Vanessa nénitől, és szintén 2 Melissától. A már-már félelmetes csöndet hirtelen megszakította egy ember, ki folyamatosan a nevemet kiabálta, és olyan erővel püfölte az ajtót, hogy azt hittem, kiesik a helyéről.
- Egy pillanat! – kiáltottam, miközben a kulcsot kerestem a földön, ugyanis amikor Luke elment, magamra zártam az ajtót. Mikor végre meglett, odarohantam az ajtóhoz, és kinyitottam.
- Hannah! – ölelt át egyszerre mindenki, és emiatt nem bírtam megállni a saját lábamon, majd végül elestem, és újra a földön találtam magam. Miután mindenki részvétét nyilvánította, Jack bácsi – Adam és Melissa édesapja – csendet parancsolt, majd Vanessa néni bele is kezdett a mondandójába.
- Akkor… igen, azt akartam mon… - kezdte el a viszonylag hosszú mondandóját az imént említett hölgy, de csak egy rövid mondat lett belőle, ugyanis, mint mindig, félbeszakítottam.
- Akkor most mi lesz? – kérdeztem remegő hangon. Már sikerült valamennyire lenyugodnom, de valamitől még mindig féltem. Fogalmam sem volt, mitől. De igazából, nem is akartam tudni. Mint ahogy a körülöttem lévő világ sem érdekelt. Tudom, az élet megy tovább, nem áll meg a kedvemért, de azért… jó lenne, ha legalább egy kis pihenőt adna.
- Épp azt szeretném elmagyarázni nektek – válaszolt Vanessa néni, én pedig, mint a tárgyalásokon szokott történni; visszaültem a helyemre.
- Hannah, ha nem zavar, ide fogunk költözni. Még a baleset előtt megbeszéltük a szüleiddel, hogy majd egyszer elköltözünk Sydney-be, és akkor itt maradunk veletek. Hát, ez a „majd egyszer” kifejezés most jött el – fejezte be az imént említett nő, és szomorúan rám nézett. Nem találtam abban a nézésben semmi furcsát, sőt, okkal tette ezt ő is, hisz’ az imádott testvére – édesanyám – halt meg. Na, meg sajnos édesapám is, ki Vanessa néni sógora volt.
- Nem baj – mondtam, aztán felálltam, és kimentem a házból. Adam most az egyszer nem könyvet olvasott, Melissa pedig végre ránk figyelt, és nem Shane-ra. Mikor kiléptem az ajtón, hirtelen visszarántott egy erős kéz, ami kicsit fájt is.
- Hova mész? – kérdezte Jack bácsi. Arckifejezése nyugodt volt, nem mintha aggódna valami miatt. Esetleg azért, hogy Vanessa néni is szomorú lesz ettől a naptól kezdve.
- Sétálni – válaszoltam, majd lerángattam magamról a férfi kezeit, és köszönés nélkül elmentem otthonról. Nem tudtam elhinni, hogy ez a szörnyűség velem történt meg.
Amikor még régen olykor-olykor oda ültem a tv elé, és épp az esti hírek voltak, sokszor megemlítették a balesetet. De azt sose gondoltam volna, hogy a nyugisan induló életem, átcsap rémálomba. Nem voltak szörnyek körülöttem, nem voltak fogvicsorgató vadállatok, kik fel akarnak falni. Csak a kegyetlen jelen, és
úgy éreztem, mindennél erősebb. A történet, mely Luke-nak köszönhetően kezdődött el, eleinte tetszett, de most már nem. Elmentem volna hozzá – bejártam volna az egész várost mire odatalálok – de még arra sem voltam képes, hogy a szemébe nézzek. A Hyde park felé vettem az irányt.
Nem tudom, a kellemes, csendes szellő mindig megnyugtatott, akármilyen rossz volt az életem, és olyan volt, mintha nem léteznének a körülöttem élősködő láthatatlan démonok. Anya sokszor mondta: „A végén teljesen üres lesz a fejed, annyiszor szellőzteted ki.”
Én ilyenkor természetesen csak mosolyogtam, és ugyanúgy elmentem otthonról, mint most is. A parkban hirtelen nekem jött egy hosszú, szőke hajú lány, és bocsánatot sem kért addig, amíg én rá nem köszöntem.
- Jaj, sajnálom, nem látta… Hannah? – bámult ki szembe lógó tincsei alól.
- Ashlee? – kérdeztem vissza. Nem lepett meg, hogy találkoztam vele, de olyan félénknek tűnt, hogy először azt sem tudtam, ki ő.
- Részvétem – ölelt át a lány, majd mikor elejtette az MP3 lejátszóját, elengedett.
- Kösz – köszöntem meg.
- Csörög a telefonod – mutatott a zsebemre Ashlee. Kirántottam a zsebemből, és ránéztem a képernyőre, mely csupa nagybetűkkel ezt írta ki: LUKE
Nem vettem fel, kinyomtam.

A baleset óta már eltelt legalább 1 hónap szülők nélkül, Luke nélkül, folytonos sírással. A kezemen pár karcolás is volt, mert szinte az őrületbe kergetett ez az állapot, és Vanessa néniék még orvoshoz is elvittek, mert olyan csendes lettem, hogy féltek, depressziós vagyok. Persze ez mind felesleges volt, ugyanis, attól, hogy még csöndesebb lettem, mint eddig, nem számított depressziónak. Azt hiszem. Másnap menni kellett suliba, mint eddig is. A négyes fiú csapattal nem találkoztam már vagy 1 hete, mert mégis elmentek valahova zenélni. Fogalmam sem volt, hova. Nem tartottam velük a kapcsolatot. Minden szünetben egyedül ültem az egyik padon, csak Adam volt ott, de idővel ő is talált ugyanolyan könyvmoly barátokat, mint ő maga. Melissa és Shane kapcsolata pedig olyan szoros volt, hogy a fiú szintén iskolát váltott, és szüleivel elköltöztek Sydney-be, csak hogy Melissával együtt lehessenek. Ebből könnyen kilehet venni: ők együtt voltak, Adam a barátaival, Luke valahol messze a fiúkkal, én pedig egyedül egy rozoga padon.
- Menj már arrébb öngyi! – lökött le a padról Rachel, majd a többi kényes csajjal leültek oda, ahol eddig én békésen gondolkodtam.
- Az mégis mi? – kérdeztem halkan, miközben épp a szoknyámról poroltam le homokot.
- Hogy mi? Te! – nevetett hangosan, majd hozzátette: -, Öngyilkos!
Ott, abban a pillanatban betelt a pohár, és inkább bementem a suliba. Megvártam az utolsó csengetést is, hogy hazamehessek. A lépcsőről megint lelökött valaki, ami miatt még jobban sajgott mindenem, és alig bírtam hazamenni. Szerencsére Melissa, Adam, és Shane voltak olyan kedvesek, hogy segítettek. Nem csodálkoztam, hogy nem mertek beszólni Rachelnek, hisz’ ők is inkább a kirekesztettek közé tartoznak, és aki kötözködik vele, azt vagy Rachel szülei ordítják le, vagy rosszabb esetben rászáll az egész osztály, és annyira megkeserítik az életét, hogy úgy fogja érezni, nincs miért élnie, mert mindenki utálja. És az utóbbit nem akarta senki. A bevállalósak esetleg az elsőt, de nagyon még azt se.
- Huh! Ha tudom, hogy ilyenek vannak a sulidban, el sem jövök ide! – szólalt meg Shane nevetve, majd megköszörülte torkát. -, I-izé… most viccelődni kellene?
- Nem mindig történik ilyen. Legalábbis, a többiekkel nem. És nekem mindegy mit csinálsz, Shane – válaszoltam. Egy ideig kínos csönd volt. Senki se mert megszólalni, vagy csak nem akart. A csendet egy számomra ismert zene törte meg megint, viszont nem bírtam megnézni, mert Adam és Shane nyakába kapaszkodtam, hogy el ne essek.
Megkértem Melissát, hogy valahogy vegye ki a zsebemből a telefont, és bárki az, vegye fel.
- Vá-várj! Tisztázzunk valamit. Ki a franc vagy te? – kérdezte Melissa fennhangon, amitől még én is megijedtem, nem hogy az az ember, akivel beszélt.
- Hannah, valami Luke az. Téged keres – nyújtotta felém a készüléket, de óvatosan eltoltam.
- Tedd le. Mondd meg neki, hogy ne keressen – sóhajtottam érezve, hogy egy könnycsepp végig gördül az arcomon, majd lecseppen a világos pólómra.
- Jaj, ne sírj már! Bunkó parasztok miatt fölösleges! – próbált megnyugtatni Adam a maga érdekes módszerével. Nem csodálom, hogy csak egy ilyen „érzéketlen” mondatot tudott kipréselni magából. Hisz’ fiú, és ő nagyon nem is beszélgetett senkivel, csak ha muszáj volt.
- Cseszd meg Adam, hogy te csak ilyen sértő szarságokat tudsz mondani! – kiabáltam rá a fiúra, aki inkább elővett a zsebéből egy körülbelül 15 cm-es kis noteszt, és elkezdett olvasni. Elképesztő, hogy nála mindig van valami, hogy elterelje gondolatait. Nekem is kellene egy füzetet vagy könyvet hordani magammal, és nem gondolkodnék a sok baromságon, mint ahogy a Luke iránt érzett szerelmemen sem elmélkednék. Természetesen tudtam, hogy én rontom el az egészet, és én okozok fájdalmat magamnak, de az nap délelőtt, amikor elküldtem őt, nem tudtam mit csinálok. Olyan voltam, mint egy gránát. Egy ideig csendes, szerény, de aztán felrobbanok, és akaratom ellenére romba döntöm az egyik ember életét. Ezért nem akartam szerelmes lenni. Ezért taszítottam el magamtól Luke-ot, hogy ne sebezzem meg. Viszont most a saját életemet roncsoltam szét, és letértem a helyes útról. Nem tudom, hogy jussak vissza. Fogalmam sincs.

Mikor végre hazaértünk, Vanessa néni aggódva ölelt át, és rögtön bekísért a házba.
- Gyerekek, mért nem segítettek neki? – kérdezte csípőre tett kézzel az imént említett hölgy.
- M-mi segítettünk neki – dadogott Melissa, és közelebb lépett Shane-hez.
- De az a… mi is a neve? Ja, igen! Rachel – mondta a srác Vanessa néninek.
- Mi van vele?
- Neki nem lehet beszólni. Ő a világ -,vagy akarom mondani suli legmenőbb csaja, és szinte övé minden – válaszolt Shane. Vanessa néni legyintett, és mindenkit felküldött a szobájába. Még engem is. Fájó lábbal felmentem a lépcsőn, majd a folyosón épp, hogy mentem 5 métert, úgy éreztem, mindjárt elesek, és kúszni-mászni fogok a földön: teknős üzemmód bekapcs’! Bezártam magam mögött az ajtót, és már-már sírva leültem az ágyra. A telefonom megint villogni kezdett. Az ismert dal újra lejátszódott. És a képernyőn egy fiú neve volt, kitől lassan 1 hónapja szenvedek. Egy nagyot sóhajtottam, majd felvettem.
- Hannah! Végre, hogy felvetted! – kiáltott boldogan Luke a telefonba.
- Csak mondd, mit akarsz – válaszoltam halkan, és biztos voltam benne, hogy srác meg se hallotta.
- Figyelj, egy zenében talán könnyebb lenne megfogalmazni, de ez most mindegy. Kérlek, kezdjük újra. Tudom, elrontottuk mind ketten, de ennek a történetnek még nincs vége! Rohadtul nincs! Szere… szeretlek Hannah – mondta a fiú, majd a nevemnél elhalkult. Egy ideig csak hallgattam a kínosnak számító csöndet szótlanul, de aztán eszembe jutott, hogy a telefonálás nem ingyen van, és itt nem időzhetek egy mondaton 5 percet, szóval remegő hangon válaszoltam:
- É-én i… nem itt kellene szerelmet vallani! – mondtam halkan az elején, majd a vége felé hangosabban, és letettem. Elengedtem a készüléket, mely emiatt leesett a földre, de szerencsére pont az egyik párnára.
- Bár itt lennétek velem, anya és apa! És te is… Luke – suttogtam a sötétségbe, ugyanis el voltak húzva a függönyök, és a villany is le volt kapcsolva. Csak az éjjeli lámpa gyenge fénye világította be a csendes szobát. Ahogy ezeket a szavakat kimondtam, hirtelen kinyílt az ajtó, és egy fiú lépett be rajta. Hangja egy kicsit érdekesebb volt, így előre eldöntöttem magamban: ő nem Adam, és nem is Shane. Ő egy teljesen másik fiú. Aztán megszólalt még kettő srác is, tehát hárman voltak. Megfordultam, és nem hittem a szememnek. Ők voltak azok. De csak hárman.

_______________________________________________

Szép jó napot/estét mindenkinek! :)
Íme, végre kész lettem a 10. fejezettel is. Igazság szerint, szerettem írni, ahogy az összeset amit eddig írtam. Pont nem ide tartozik. Még utoljára bocsánatot szeretnék kérni, hogy 2 hetet kellett várnotok. Remélem, tetszett! Mit gondoltok, kik voltak azok a bizonyos fiúk, akik csak úgy benyitottak Hannah szobájába? És vajon Luke meddig fog várni? Kiderül minden a következő részben! :D További kellemes hétvégét! Pihenjétek ki magatokat! Sziasztok!

----
Puszi, Victoria Blue

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése