2015. március 13., péntek

9. Fejezet

  - Várjon! Mikor fog felkelni? – kérdezte egy ismerős fiú hang. Kicsit kinyitottam a szemem, hogy lássak valamit. Egy teljesen fehér szobában voltam, Luke pedig ott ült az ágyam szélén. Nagy nehezen felültem, amennyire csak tudtam, és megfogtam a fiú karját, mire ő rögtön felém fordult, és átölelt.
 - Úristen! Jól vagy? Ugye nem esett semmi bajod? – kérdezte, majd elengedett. Ingerültnek tűnt, valószínűleg aggódott értem. Aztán beugrott: mit keres ő itt? Nem úgy volt, hogy elmennek valahova máshova, mert beindult a karrierjük?
 - A fejem… - kezdtem bele a mondatba, de aztán inkább visszafeküdtem az ágyba, mert hihetetlenül elkezdett fájni a kezem.
 - Beverted. A karod pedig szerencsére csak megrándult, nem tört el – mesélte a srác. Alig emlékeztem valamire, csak arra, hogy édesapám legalább 65km/óra sebességgel neki hajtott az útszélén lévő, nagy sziklának. Erről rögtön eszembe jutott: hol vannak a szüleim?
- Luke, a szüleim… ők hol vannak? – kérdeztem. Luke erre nem felelt, csak csendben ült, és bámult maga elé.
- Hol vannak? – emeltem fel a hangerőm. Nem akartam a fiúval ordibálni, de eléggé féltem, és ideges is voltam, hogy mi történhetett velük.
- Otthon – válaszolt halkan. Mindig, minden mondata magabiztos volt, de ez nem.
- Kérlek, vigyél haza – törtem meg a csendet. Igaz, hogy fájt mindenem, és egy kicsit még mindig össze-vissza voltak a gondolataim, mégis haza akartam menni. Semmi mást nem szerettem volna, csak azt, hogy a szüleimmel legyek. Ha még nem is lehetnék velük, legalább tudjam, nincs semmi bajuk, és jól vannak.
- Hannah Roberts! – toppant be az egyik nővér. Kezében egy kis lapot tartott, és egy tollat. Egy ideig csak nézett engem és a mellettem ülő srácot, majd megrázta fejét, és közölte velem, hogy szerencsére nem történt velem semmi súlyos, ezért haza mehetek.
- Ööö… hoztam neked ruhát – nyújtott át Luke egy táskát, melyben gondolom különféle ruhadarabok voltak. Mosolyogva bólintottam, majd viccelődve kizavartam a fiút. Levettem a kórházi „köpenyt”, és felhúztam a legalább 2 számmal nagyobb pólót, melyet Luke hozott. A nadrág szerencsére pont jó volt rám, viszont a vékony pulóver szintén nagy volt. Felvettem a cipőm, és kimentem a folyosóra.
- E-egy kicsit… - dadogott a fiú, miközben ujjával a ruhámra mutatott.
- Nagy, tudom – mosolyogtam. Egy ideig még mozdulatlanul álltam, és néztem a srác két kék szemébe, majd gondoltam, ideje lenne elindulni. Lifttel mentünk, így nem kellett lépcsőzni. Még utoljára körül néztem, tudva, hogy soha többet nem jövök ide vissza. Legalább is, remélem. A fiú valószínűleg sétálva ment el a kórházig, mert sehol sem láttam a kocsiját. A gondolat, hogy a baleset után édesanyámék tárt karokkal várnak otthon, olyan boldoggá tett, hogy el is felejtettem, hogy fáj mindenem. Luke észrevette, hogy egy kicsit sántítok, ezért hirtelen felkapott, és két karjában vitt tovább. Arcunk olyan közel volt egymáshoz, hogy azt hittem megcsókol. Mélyen a szemembe nézett, és azt súgta: Szeretlek.
Nem válaszoltam, pedig tudtam, kellett volna. Vagyis hát, azt gondoltam. Csak néztünk tovább egymás kék szemébe, miközben úgy éreztem, megállt az idő, és ott ragadtunk egy bizonyos időzónában. Elfordítottam a tekintetem a fiú arcáról, és félénken megtörtem a csendet.
- Khm… - köhögtem –, Még ma oda kellene érnünk.
- Ja persze, máris! – nevetett visszafogottan a srác, és egy kicsit gyorsított a tempón. Még szerencse, hogy nem kellett olyan sokat menni, és hamar odaértünk. Luke letett a földre, én pedig addig futkároztam ide-oda a házban, a szüleim nevét kiabálva, hogy egyszer csak megbotlottam valamiben, és elestem. A fiú odaszaladt, és felsegített.
- Ugye nem ütötted meg magad? – kérdezte. Hangja most is kellemesen mély zengésű volt, szemeivel pedig úgy el tudott bűvölni, hogy legalább 1 és fél percbe telt, mire végre megszólaltam, de azt a rövid választ is dadogva mondtam el:
- N-nem nincs semmi bajom.
Óvatosan lerángattam magamról a fiú kezeit, és kimentem a házból, egyenest a hátsó udvarba. Még a kertbe is ellépkedtem nagy nehezen, de édesapámékat sehol sem találtam. Visszamentem Luke-hoz, és kérdőn néztem rá. Egy ideig ő is csak nézett, amikor eszembe jutott, hogy meg kéne’ szólalnom, mert a személyiségem alapján sosem lehet tudni, hogy éppen mit akarok. A többiek legalábbis ezt mondták nekem.
- Hol vannak? – kérdeztem halkan, miközben a hátsóudvarra néző üvegajtó szélét babráltam. Luke nem válaszolt. Túlságosan is aggódtam a szüleimért. Lehet, hogy sokszor mérges voltam rájuk, vagy felidegesítettek, de mégis a szüleim.  
- Válaszolj! – szóltam rá a fiúra, mire ő rám szegezte tekintetét, és közelebb lépett.
Abban a pillanatban nem voltam képes rá, szívesen megcsókoltam volna őt, de nem ment. Ellöktem magamtól, és az aggodalom miatt tovább ordibáltam vele.
- Hol vannak? – kérdeztem, kezemet ökölbe szorítva, és felkészülve arra, hogy megbotlok egy hatalmas kőben. A fiú megköszörülte torkát, és szinte suttogva válaszolt:
- Sajnálom… de ők… - kezdett bele a mondatba, de aztán a végére kezdett elhalkulni, és abbahagyta.
- Mi van velük? – kérdeztem még mindig kiabálva.
- Ők… nem élték túl – fejezte be, és még közelebb lépett, mint az előbb. Át akart ölelni, de én minden erőmet összeszedve olyan messze löktem magamtól, hogy reméltem, elmegy, és vissza se néz. De nem ez történt. Ő csak állt előttem egyhelyben, miközben bennem egy egész világ dőlt össze, és a földre zuhantam. A tenyerembe zokogtam, és csak vártam, hogy Luke mikor megy el. Viszont ő továbbra is ott ácsorgott a nappali közepén, és engem nézett. Még néhányat szipogtam, és tekintetem a fiúra szegeztem.
- Te tudtál erről? Mind végig tudtad, hogy ez történt, és nem mondtad el? – kérdeztem halkan.
- Sajnálom… - válaszolt Luke, és próbált közelebb férkőzni hozzám, de én felálltam, és megint eltaszítottam magamtól.
- Menj innen, nem akarlak látni! – ordítottam. Sose fájt még ennyire semmi. Azt sem tudtam, mit beszélek, csak egyedül akartam lenni.
- Hannah… - nyúlt a kezemhez a srác, viszont én hátra léptem kettőt, ezzel megnövelve a köztünk lévő távolságot.
- Annyit kérek, menj el – mondtam, és nyeltem egy nagyot. –, És ne gyere vissza.
- Azt hittem, hogy a végtelenig fog tartani... és utána kimondtuk volna az örökkét. Tudom, hogy neked ez fura, de nekem mindig tetszettél. Nem tudom, miért érzek így, de… áh! Mindegy! – legyintett a fiú, és elment. Végig néztem, ahogy nagy léptekkel végig megy a padlón, kinyitja a bejárati ajtót, majd elmegy. Kitört belőlem a sírás. Egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy ugyanazon a héten vesztettem el három fontos embert is az életemben. Tudtam, hogy minden az én hibám. Nem kellett volna beleszólnom a szüleim vitájába, mert édesapám miattam fordult hátra, és ezért neki ment a sziklának. És persze azt a bizonyos zenét sem kellett volna meghallgatnom, és Luke-al sem kellett volna szóba állnom. Miért nem hagytam ott? Miért nem sétáltam el? Meg kellett volna akadályoznom, hogy elkezdődjön ez a történet. Túl gyors volt nekem. Nem ehhez voltam hozzá szokva. A múltban lassú, nyugalmas életem volt, viszont ez… nem bírtam haladni vele, és lemaradtam. A saját sorsom fordult szembe velem, és úgy éreztem, egyedül vagyok. Pár perc múlva kicsörgött a telefonom, ránéztem a kijelzőre, és nagy betűkkel ki volt írva: Vanessa néni.
Letöröltem arcomról a sok könnycseppet, és remegő hangon beleszóltam a telefonba:
- Igen?
- Jaj, Hannah! Ne sírj, nem lesz semmi baj. Még ma átköltözünk Sydneybe, és minden rendben lesz! – nyugtatott Vanessa néni.
- Oké – válaszoltam szipogva, majd köszönés nélkül letettem. Leültem a földre, hátamat a falnak támasztottam, és továbbá is könnyes szemekkel bámultam a plafont. Mintha először megbotlottam volna egy kőben, utána pedig lezuhantam volna egy szakadékba, teljesen egyedül.



                                 ------------------------------------------------------------------------------

Na, heló mindenkinek! :) Hú, elég ,,tragikus" egy fejezet lett. Remélem, azért nem rontotta el a kedveteket! Majd megpróbálok még szerdára írni nektek egy kisebb előzetest, mert azért nem volt valami szép tőlem, hogy a múlt héten nem raktam ki semmit, csak egy 3-4 soros bejegyzést. 
Mit gondoltok, helyre fog jönni Luke és Hannah kapcsolata? Vajon Hannah túl tudja tenni magát a baleseten? A következő részben kiderül! :D További szép napot minden kedves olvasómnak!

Puszi, Victoria Blue



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése