2016. március 8., kedd

15. Fejezet (Vége)

Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy visszaírjak-e. Megérné ez nekem? A telefonom markolászva huppantam le az ágyra, és a kijelzőjét bámultam. Annyiszor átolvastam az üzeneteket amit Luke küldött, hogy kívülről biztos tudom. Éjfél akkor már biztos elmúlt. Hajnali 1 vagy 2 lehetett, amikor hirtelen felindulásból úgy döntöttem, megszegem a szabályokat. Kinyitottam a szobám ajtaját, és boldogan néztem körbe: senki sehol. Mindenki alszik. Lelopakodtam a lépcsőn, és megpróbáltam csendben kinyitni a bejárati ajtót. Hál' istennek sikerült, szóval pár pillanat múlva a sötét utcán találtam magam. De hülye vagyok! Sötét? Egyáltalán nem volt az. Legalább is egy kicsit. Az utcán lévő lámpák gyéren világítottak néhol, és a távolban lévő város fényei is látszódtak. Kicsit megremegtem, mert hát még sose szegtem meg a szabályokat sehol. Félve elindultam a járdán, folyamatosan nézelődve. Megpillantottam egy felém közeledő autót, és eszembe jutott Luke. Neki is ilyen fekete Audi A8-a volt. Oké, kicsit drága de hát... megkapta. Örül neki, szóval... miket beszélek már? Azt sem tudom mi van vele. Amikor utoljára láttam épp részeg volt.
Továbbá is szomorúan ballagtam a város utcáin, mélyen elmerülve a gondolataimban. Legtöbbjük 'Mi lett volna, ha...' résszel kezdődött, így nem igazán élveztem. Ahhoz képest, hogy este volt, nem fáztam. Mondjuk, Sydneyben... nem csoda. Nem tudtam, hova menjek, vagy egyáltalán merre. Aztán felpillantottam a "kilátóra". Mi mindig így hívtuk.
Valójában egy magaslat, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra.


Mire felértem, fáradtan nekidőltem az egyik fának. Szerettem idejönni, de... "felmászni" már nem. Elmosolyodtam, amint megláttam a fényeket. Tudtam, egyszer azok is meghalnak. Nem fognak többé világítani, tündökölni a sötétben. Odaléptem a szakadékhoz, vagy hogy is nevezzem. A szélétől távol voltam, 2 méterre legalább. Végiggondoltam, mi történt velem eddig, hogy mégis a franc volt ez az 1 év. Összebarátkoztam Luke-kal, megkedveltük egymást. Egyre többet voltunk együtt, míg nem belé szerettem. Az egyik este autó balesetem volt, ahol a szüleim meghaltak. Másnap a kórházban ébredtem, mellettem pedig könnyes szemmel Luke nézett rám. Boldogan kimentünk onnan. Nem sejtettem semmit. Hazaértem, apa, anya sehol. Összevesztünk. Utána sehol nem találtam. Elvesztettem. Egy buliban ismét megjelent. Megcsókolt. Szerelmet vallott nekem részegen. Én felpofoztam, és ismét ugyanaz.

A sötét gondolatok újra meglátogattak. Úgyse számítok már senkinek. Szüleim nincsenek, se nagyszüleim. Vanessa néniéknek valószínűleg csak teher vagyok. Barátnőm nincs. Luke már nem szeret. Nincs egyetlen ember se, akiért élhetek. Csökkentettem a távolságot másfél méterrel. Lenéztem a hatalmas mélységbe. Csak feketeség, szinte semmit nem lehet látni, viszont biztos nem élném túl a zuhanást. És pont ez kellett nekem. Még egy kicsit közelebb mentem. Először 10 centiméter, majd még 20. Könnyes szemmel, de mégis kicsit boldogan felnéztem a mélységből, a városra.
- Szerettem őt! Sőt, még mindig szeretem! Mégis elutasítottam a vallomását, mert féltem, kárt teszek magamban, és benne is! Mért nincs még vége? Mért nem fejeződik be ez a történet?! - kiáltottam a nagyvilágba, tudva, hogy senki sem hallja meg. Hiába adtam ki magamból mindazt, amit eddig nem mertem, mégis fájt. Valami belül még mindig. Alig telt el 5 perc, lépteket hallottam.
- Én nem ugranék le - szólalt meg a hátam mögül egy ismerős fiú hang. Nagyon sötét volt. A haja barnának látszott, szemei pedig feketének. De a magas testalkatából, és a felálló hajából könnyen kivettem: Ő az.
- Én pedig igen. - feleseltem.
- Hannah... Ne tedd meg, könyörgöm! Az én hibám volt, részben. Sajnálom a szüleid, hogy túl későn jöttem rá, téged szeretlek, és hogy részegen neked estem. Kezdjük újra!
Nem törődtem vele, csak visszafordultam a szakadékhoz.
- Az én történetem már befejeződött. Nem tudom, mit akarsz ezen újrakezdeni. - még közelebb léptem a fekete semmihez.
- Ahhoz, hogy egy történet befejeződjön, el kell kezdődnie. És a miénk csak most kezdődik. - folytatta. - Hannah, basszus... sose voltál egy hülye lány, így csak fel tudod fogni, hogy szeretlek!
Beadtam a derekam. Félek levetni magam. Túlságosan is kötődöm hozzá. Megfordultam, és átöleltem, persze már távol a mélységtől. Rájöttem, hogy hiába éreztem úgy, elvesztettem mindent, és semmi értelme az életemnek, ő mind végig ott volt, és várt rám. Csak én nem voltam képes felfogni, hogy igen is lehetek boldog, méghozzá vele.

,,Csak egy nem átlagos életet élő fiú és egy lány voltunk,
Kiknek története egy zenével kezdődött,
Egy reménnyel folytatódott,
És még a végtelenben sem ért véget."
(utolsó naplóbejegyzés)

Hannah Sutton Roberts
London
-------------
-----------

Luke Robert Hemmings
Sydney
------------
---------


Szorosan magadhoz öleltél, és nem engedtél el. Én is átöleltelek, és fejem a mellkasodhoz tettem. Hallottam a szívdobogásod a szél, és a tenger hangjai mellett.
(15 évvel később)

THE END

 












1 megjegyzés:

  1. Kedves Victoria!
    Egyből ahogy rá találtam a blogodra neki is álltam olvasni, ugyanis már az első rész megfogott. Még ma sikerült is végeznem vele, és be kell, hogy vallanom kellemeset csalódtam. Hogy öszinte legyek az elején még nem igazán nyerte el a tetszésemet a blog, párszor nem értettem mindent, de még érte elolvasni. Bárkinek ajánlom, hisz tényleg nagyszerű történetét írtál és a vége is különösen tetszett. Remélem nem bántottalak meg semmivel. Más blogod is szívesen olvasnám.

    Köszönöm, hogy olvashattam a blogod.

    Lillian

    VálaszTörlés